Történelmi – politikai áttekintés

A mai Libéria partjainál a 15. és 17. század között a portugál, holland és brit kereskedők jelenléte volt domináns. A portugálok a területet Costa da Pimenta-nak, vagyis Paprikapartnak, később Paprikaszempartnak nevezték el a melegueta paprikaszemek bősége miatt.

A 19. században az Egyesült Államokban mozgalom indult a szabadon született és korábban rabszolgaságban élő szabad színes bőrűek Afrikába telepítésére. A főként kvékerek és rabszolgatartók által alapított Amerikai Kolonizációs Társaság (American Colonization Society, röviden ACS) 1822 és 1867 között kb. 13 ezer ember Libériába telepítését segítette. A betelepült afro-amerikaiak magukat americo-libériaiként azonosították. A libériai őslakos, főként kru és grebó törzsekkel gyakran voltak konfliktusaik, az oktatási és kulturális fejlettségben előrébb jártak, a politikai és gazdasági hatalmat kezükben tartották, a dél-amerikai mintához hasonlóan ültetvényeiken a bennszülötteket rabszolgaként dolgoztatták. Az őslakos törzsek 1904-ig nem élveztek születési joggal rendelkező állampolgárságot saját földjükön.

1847. július 26-án a telepesek kiadták a Függetlenségi Nyilatkozatot és kihirdették az alkotmányt, amellyel az Egyesült Államok alkotmányának politikai elvei alapján létrehozták a független Libériai Köztársaságot. Az Egyesült Királyság elsőként ismerte el Libéria függetlenségét, az Egyesült Államok csak 1862-ben. Az új állam vezetése nagyrészt americo-libériaiakból állt, akik kereskedelmi kapcsolatban álltak az Egyesült Államokkal, és elsősorban a tengerparti területeken gazdasági dominanciát alakítottak ki. A legerősebb politikai erő, a döntően americo-libériaiak alkotta True Whig Party párt volt az 1870-es évektől a 20. századig. Libéria vesztett területeket a britek által felügyelt Sierra Leone és a franciák által ellenőrzött Elefántcsontpart javára. A 19. század végén a libériai gazdaság visszaesett, ami a kormány külföldi eladósodásához vezetett.

Libéria 1917-ben az antant oldalán belépett az I. világháborúba. Azon kevés afrikai országok közé tartozik amely részt vett a versailles-i békekonferencián és a Népszövetség megalapításában. 1927-ben hírhedt választási csalással újra a True Whig Párt győzött (a győztes a választásra jogosultak számánál 15-ször több szavazatot kapott, míg a vesztes a jogosult szavazatok 60%-át). A Népszövetség a libériai modern rabszolgaság kivizsgálására létrehozta a Christy Bizottságot, amelynek jelentése hatására Charles D.B. King elnök lemondott.

A 20. század közepén Libéria amerikai segítséggel fokozatosan modernizálódott. A II. világháború alatt az Egyesült Államok jelentős infrastrukturális fejlesztéseket hajtott végre, hogy támogassa a Németország elleni afrikai és európai katonai erőfeszítéseit. A II. világháborúba való belépés előtt a Lend-Lease program keretében megépítette Monrovia szabadkikötőjét és a Roberts Nemzetközi Repülőteret. A II. világháború után William Tubman elnök ösztönözte a külföldi befektetéseket, és Libéria az 1950-es években a világ második legmagasabb gazdasági növekedését érte el. Az ország a nemzetközi ügyekben is aktívabb szerepet kezdett vállalni: 1945-ben az ENSZ alapító tagja volt, és hangos kritikusa lett a dél-afrikai apartheid rezsimnek. Libéria támogatta Afrika függetlenségét az európai gyarmati hatalmaktól és a pánafrikanizmust, illetve segítette finanszírozni az Afrikai Egységszervezetet (Organization of African Unity, röviden OAU).

1980-ban a krahni törzsbeli Samuel Doe főtörzsőrmester puccsal átvette a hatalmat, William R. Tolbert elnököt, majd a True Whig Párt vezetőinek jelentős részét kivégeztette. A kormányzásra létrehozta a Népi Redemciós Tanácsot (People's Redemption Council, röviden PRC). Doe amerikai pénzügyi támogatást élvezett. 1985-ben új alkotmányt vezettek be, és egy később nemzetközileg csalásnak minősített választáson Doe-t elnökké választották. Egy sikertelen puccskísérlet után a kormányzati elnyomás fokozódott.

1989 decemberében Charles Taylor vezette Libériai Nemzeti Patrióta Front (National Patriotic Front of Liberia, röviden NPFL) felkelést indított a Doe kormány ellen Burkina Faso és Elefántcsontpart támogatásával, ezzel kirobbant az első libériai polgárháború (1989-1997). Az ország nagyrésze hamar a felkelők kezére került, elfoglalták Monroviát, 1990 szeptemberében elfogták, és brutálisan kivégezték Doet. 1990 augusztusától a felkelők beleegyezésével az ECOWAS haderő, az ECOMOG beavatkozott a béketeremtés érdekében, hamarosan béketárgyalások kezdődtek. A felkelők egysége azonban megbomlott, az egykori Doe pártiak újraszerveződtek, így a harcok országszerte folytatódtak, amelyeknek végül az 1996. augusztusi Abuja Accord vetett véget. A nyolcéves polgárháborúban kb. 60-80 ezer libériai halt meg, és kb. 700 ezer fő a szomszédos országokba menekült.

Az 1997. júliusi elnök és parlamenti választásokon Charles Taylor elnökjelölt és az általa vezetett Nemzeti Patrióta Párt (National Patriotic Party, röviden NPP) egyaránt megszerezte a szavazatok háromnegyedét. Taylor vezetése alatt Libéria nemzetközileg pária államként vált ismertté, mert véres gyémántokat és illegális faexportot használt a sierrai Forradalmi Egyesült Front (Revolutionary United Front) finanszírozására az – 1991-2002 közötti – Sierra Leone-i polgárháborúban.

1999 áprilisában északon a guineai kormány által támogatott Libériaiak Egysége a Megbékélésért és Demokráciáért (Liberians United for Reconciliation and Democracy, röviden LURD) felkelést indított Taylor ellen, ezzel elkezdődött a második libériai polgárháború (1999-2003). 2003 elején az elefántcsontparti kormány által támogatott Mozgalom a Demokráciáért Libériában (Movement for Democracy in Liberia, röviden MODEL) csoport lázadt délen; a LURD pedig Monroviát vette ostrom alá. 2003 közepén a Taylor-kormány csak az ország egyharmadát ellenőrizte. 2003 júliusától az ECOWAS, az Egyesült Államok, majd szeptembertől az ENSZ békefenntartó csapatokat küldött Libériába, amelynek létszáma a csúcsponton elérte a 16 ezer főt. 2003 augusztusában a polgárháborút az accrai békemegállapodás zárta le, Taylor lemondott. A négyéves polgárháborúban kb. 50 ezer ember halt meg; szomorú, hogy mindkét oldalon sok libériai gyermekkatona harcolt, a kábítószer használat a háborús kultúra szerves részévé vált.

Az accrai béke után ideiglenes kormány alakult, és megkezdődött az ország demokratizálódása. 2005-ben elnökválasztást tartottak, amelyen Ellen Johnson Sirleaf, a Unity párt jelöltje nyert, aki Afrika első női államelnöke lett (2006-2018-ig), 2011-ben újraválasztották, ugyanebben az évben Nobel-békedíjat kapott. A 2010-2011 közötti elefántcsontparti polgárháború idején több ezer menekült érkezett Libériába, amely átmenetileg negatívan hatott a belpolitikai stabilitásra.

A 2017. október-decemberi kétfordulós elnökválasztáson a Koalíció a Demokratikus Változásért (Coalition for Democratic Change, röviden CDC), a legerősebb ellenzéki párt jelölje, George Weah – a korábbi híres aranylabdás, libériai válogatott labdarúgó – győzött a szavazatok 61,5%-ával szemben az akkori alelnökkel, a Unity párt jelöltjével, Joseph Boakai-val. Weah elnök 2018 januárja óta van hivatalban.

 

Társadalom

A legutóbbi, 2008. évi libériai népszámlálás szerint a lakosság 16 őshonos etnikai közösségből áll, amelyek közül a 3 legnagyobb a kpelle (20%), a bassa (13%) és a grebó (10%). A hivatalos nyelv az angol, a lakosság az angolnak különböző kreolizált nyelvjárásait beszéli, amelyeket együtt „libériai angol”-nak neveznek. 31 őshonos törzsi nyelv van, amelyek közül egyet-egyet a lakosság csupán néhány százaléka beszél. Az americo-libériaiak – akik az afro-amerikaiak és nyugat-indiaiak leszármazottai – és a kongóiak – akik az 1825-ben hazatelepült kongói és afro-karibi rabszolgák leszármazottai – lakosságon belüli aránya kb. 2,5%-2,5%. Ez a két népcsoport a 19. században megszerezte, és a 20. században megtartotta a politikai vezető szerepet. Jelentős még a – jellemzően üzleti céllal – bevándorolt libanoniak, indiaiak és nyugat-afrikaiak száma.

A 2008. évi libériai népszámlálás szerint a népesség vallását tekintve 71%-a keresztény, 28%-a muszlim, 0,5%-a animista és 0,4%-a nem vallásos. A 2021. évi becslések alapján a keresztények aránya 83-86%-ra nőtt (ebből 75-77% protestáns újkeresztény, 7-8% római katolikus), a muszlimoké pedig 10-12%-ra csökkent (többségük málikita szunnita; jellemzően mandingo és vai törzsbeliek).

Az országban háromszintű – 15 megye (county), 90 körzet (district), klán (clan) – közigazgatás van, amely mellett létezik a helyi önkormányzatok rendszere is. Ez utóbbi működése nagyon változatos, hiszen a libériai törvények nem írnak elő az önkormányzatok működésére egységes szabályozást.

A jelenlegi becslések szerint a 15-49 év között nők fele esett át a női nemi szerv megcsonkításának tradícióján (FGM). Az ENSZ nyomást gyakorol az FGM kriminalizálása érdekében. A 2010. évi becslések szerint a nők egyharmada poligámiában él; a polgári jog ugyan már tiltja, de a szokásjog megengedi, hogy egy férjnek akár négy felesége legyen.

A nők jelenléte a közéletben és a vezetői pozíciókban igen alacsony, ugyanakkor üdítő kivétel, hogy Ellen Johnson Sirleaf exelnök volt az első női államelnök Afrikában, illetve a 2018 januárja óta hivatalban lévő jelenlegi alelnök, Jewel Taylor is nő.

A földek regisztrációjából és tulajdonlásából eredő konfliktusok a mai napig jelentősek. A legtöbb probléma a polgárháborúkat követő áttelepítéseket, letelepedéseket követő mozgásokból származik. A külföldi vállalatok által használt földterületek és koncessziók is gyakran átláthatatlanok, vitathatóak.

Az országban kihívást jelent a kényszermunka és a prostitúció céljából folytatott emberkereskedelem. Az emberkereskedelem áldozatai többnyire gyerekek, akik gyémántbányákban, mezőgazdasági területeken vagy háztartási kisegítőként dolgoznak, a közutak szélén koldulnak vagy prostitúcióval foglalkoznak. A 2019. évi családvédelmi törvény a családi erőszak és az említett emberkereskedelem problémáját is próbálja kezelni, de az eredmény a gyakorlatban még nem látszik.

Az országban jelentős ellenzéki sajtó és média is működik, amelyek egy részét a kormány a 2019-2020 közötti tüntetések óta blokkolja.

                                      

Gazdaságpolitika

A 2018 januárjában hivatalba lépett George Weah kormány prioritásai a kormányzati és a gazdasági reformok, a szegénység csökkentése, az életkörülmények javítása, az írástudatlanság csökkentése és a munkahelyteremtés, amelyeket Libéria második, a 2018-2023 időszakra szóló – Pro-poor Agenda for Prosperity and Development (röviden PAPD) címet viselő – Nemzeti Fejlesztési Tervében fogalmaztak meg.

Az ekkor már ingyenes és 6-16 éves kor között kötelező alap- és középfokú oktatás mellett a kormány 2018-ban eltörölte az állami egyetemeken is a tandíjat. Az ország gazdaságát és állami bevételét jelenleg is a bányászat – elsősorban vasérc, arany és gyémánt – húzza. Fontos még a gumigyártás, a felfutóban lévő pálmaolaj és kakaó termelés. A kormány elsősorban az agrárfeldolgozás fejlesztésével kívánja a gazdaságot fenntartható növekedési pályára állítani. A mezőgazdaságon belül prioritás a rizs, a kasszáva és a zöldségtermelés fejlesztése. A kormány 2018 óta jelentős erőfeszítéseket tesz a közút, a kikötő, az elektromos hálózat és az oktatás fejlesztésével kapcsolatos befektetések vonzására, továbbá ösztönzi a fakitermelést és a kőolajlelőhelyek feltárását.

A PAPD célok eléréséhez a fő feltételek: erőteljesebb anticiklikus fiskális kormányzati intézkedések és az állami működés racionalizálása, a fő import termékek (rizs és üzemanyag) árának stabilitása; kedvező (magasabb) globális nyersanyagárak a hazai termelés és export egyidejű növelésével (pálmaolaj, arany, faanyag) és a külföldi befektetések növelése.

Weah elnök az első év néhány népszerű intézkedése után a kormányzás második évében a gazdasági problémák és az aktív ellenzéki tevékenység miatt 2019 júniusa és 2020 januárja között tüntetésekkel és zavargásokkal szembesült, amelyeket sikerült elfojtani.

A 2020. évi koronavírus járvány óta az egészségügyi és szanitációs fejlesztések iránti nyomás jelentősen nőtt, és a hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance, ODA) forrásaitól való eddig is jelentős nemzetgazdasági függőség fokozódott. A járvány az országon belül elsősorban a szolgáltató szektort, a kis- és nagykereskedelmet érintette. A kormánynak 2020-tól kezdődően 2021-re az IMF ECF program szerinti szigorú fiskális és monetáris politikával sikerült stabilizálni a nemzetgazdaságot, csökkenteni az államadósságot, a költségvetési deficitet és az inflációt. Az arany, a vasérc, a gyémánt és a gumi iránti európai és ázsiai kereslet 2020-ban csökkent, majd 2021-ben újjáéledt. Jelentős részben ennek hatására a libériai gazdaság 2020-ban 3,0%-kal csökkent, majd 2021-ben 3,6%-kal nőtt.

Az IMF ECF programjának részeseként Libéria kötelességet vállalt az adósságszabályok betartására, miszerint csakis kedvezményes feltételes hitelekre korlátozza a külső hitelfelvételt, illetve csökkenti a belső, jegybanki hitelfelvételt. A hazai erőforrás-mobilizációs stratégia (Domestic Resource Mobilization Strategy) jegyében az adóbevételi források bővítésére, az adóbevétel-kiesések minimalizálására és a tőkepiac fejlesztésére kötelezte el magát.

 

Magyar – libériai diplomáciai kapcsolatok

Magyarország nagykövetet 2020 márciusa óta Accrából akkreditál. Libéria Bécsből akkreditál nagykövetet Magyarországra, Budapesten konzulátust működtet.

 

Külpolitika

Libéria az ENSZ, az Afrikai Unió, ECOWAS, Afrikai Fejlesztési Bank, a Mano Térségi Unió (Mano River Union), az el nem kötelezett országok mozgalma, az IMF és a Nemzetközi Büntetőbíróság tagja.

Régóta ápol stabil kapcsolatot az Egyesült Királysággal, az Egyesült Államokkal, Oroszországgal, Kínával és Kubával. George Weah 2018-ban első libériai elnökként tett hivatalos látogatást a szenegáli és a francia elnöknél. Libéria szomszédos országokkal való kapcsolatai a libériai polgárháborúk lezárása, vagyis 2003 után javultak. Az együttműködésük fontos kerete jelenleg a Mano Térségi Unió (Mano River Union, röviden MRU), amely 1973-ban a libériai és a sierrai kapcsolatok fejlesztésére jött létre, ehhez 1980-ban csatlakozott Guinea. A libériai és a sierrai polgárháborúk miatti szünet után 2004-ben újra aktiválták az MRU működését, amelyhez 2008-ban Elefántcsontpart is csatlakozott. A 2010-2011 közötti elefántcsontparti polgárháború menekülthulláma átmenetileg feszültséget okozott, de azóta az ország külpolitikájában nyugalom tapasztalható. A második libériai polgárháború miatt 2003-ban érkezett ENSZ békefenntartók utolsó, 2 ezer fő körüli egysége 2018 márciusában hivatalos is elhagyta az országot.

Utolsó frissítés: 2022. március 11.